Prédikációk

Lekció: 1Kir 6, 11-38

Textus: 1Kor 6, 19-20

“Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.”

A templom vagy az egyházi épületeink állapota a legtöbbször pontos képet ad a gyülekezet állapotáról. A falak, a vakolat, a tető vagy éppen egy tiszta, esetleg pókhálós templombelső arról beszél, hogy milyen a közösség és a közösség vezetői, milyen a hitük, áldozatkészségük, szolgálatkészségük.

Az emberi test is templom – mondja Pál. Ebben az esetben is hű képet ad a külső a belsőről. Ha rápillantunk valakire, meg tudjuk állapítani, hogy egészséges vagy beteg, elgyötört arcú vagy kipihent. Látjuk a testtartását, tekintetét, halljuk a hangját, és mindez a belsőről árulkodik. Fáradtságról, reményvesztettségről vagy erőről, élő hitről. Akárcsak egy templomépület.

A ti testetek a Szentlélek temploma. – figyelmeztet minket Pál. Ezzel a tudattal és felelősséggel viseljétek, gondozzátok, éljetek benne.

Összekapcsolódik egy hely, egy épület és a szentség. A templom akkor válik templommá, ha él benne egy hívő közösség, amelyik Istent dicséri. Nem a torony, a harang, a szószék teszi. Attól válik templommá egy épület, ha ott jelen van az Úr. Az Úr pedig szent.

A jeruzsálemi templom három részre tagolódott. Az előudvarba bemehettek a hívek az áldozat bemutatására. Itt folyt a kultusz. A belső, szentély részbe már csak a papok léphettek be. A legbelső helyen, a szentek szentjében őrizték a szövetség ládáját, ahová csak évente egyetlen egyszer léphetett be a főpap. Ez az Úr dicsősége megjelenésének a helye, a legszentebb hely. Isten szentsége pedig hasonló a naphoz. Hatalmas erejű, egyedülálló, az élet forrása, de aki túl közel merészkedik hozzá, annak veszélyes lehet. Megéget, megemészt a túláradó erő. Az ember számára elviselhetetlen a nap közvetlen közelében tartózkodni, bár a földön az életet biztosítja a fénye, hője. Az Úristen fensége, dicsősége, ereje az élet forrása a számunkra, mégsem sétálhatunk egyszerűen oda Hozzá, ahogy a múzeumban egy mesterien faragott szobrot körüljárva megcsodálunk és hátat fordítva tovább lépdelünk. Tisztelettel, alázattal, bűnbánatot tartva közeledhetünk hozzá.

Az Ószövetség tanúságtétele szerint az első, salamoni templomba az léphetett be, aki tiszta volt. Morálisan és rituálisan. Az üzenet egyszerű: Akkor jöhetsz az Istenhez, ha tiszta vagy!

Jézus érkezésével ez az irány megfordult. Ő szent és tiszta volt, ő maga volt a szentek szentje. És ő maga lépett oda a tisztátalanokhoz, a leprásokhoz, betegekhez, bűnösökhöz. Meggyógyította, megtisztította őket. Jézus üzenete ez: Aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el! Jöhet Hozzá tisztátalan, tökéletlen – az Ő közelében megtisztul, megszentelődik. Azt a nagyfeszültséget, amit a Seregek Urának dicsősége, szentsége jelent, transzformálta, kisfeszültségűvé, az ember számára elviselhetővé tette Jézusban.

A templom Jézus óta tehát a megszentelődés, a megtisztulás helye. Azt a célt szolgálja, hogy mi magunk, testünk, lényünk váljon templommá, a Szentlélek lakóhelyévé. A templomépületre nem az Istennek van szüksége. Ő alkotta az egész földkerekséget, univerzumot, mi szüksége lenne négy falra és egy tetőre? Az Úr nem lakik kézzel épített templomokban. Nekünk van igényünk a templomra, hogy a profántól, a hétköznapitól elkülönüljön, hogy az Isten másságát, szentségét, tisztaságát átélhessük. A templom nekünk segít a megszentelődésben. Hiszen az Isten országa nem épületekről szól, hanem az emberek közötti uralmáról és jelenlétéről. Az igazi templom a testünk.

Jézus is így beszél a saját testéről, amikor Heródes templomát mutatják neki büszkén a jeruzsálemiek. Lerombolom a templomot és három nap alatt fölépítem azt. Nem értették, hogy testének templomáról beszélt, ami valóban romba dőlt a kereszten és fölépült húsvét reggelén.

Áron vétettetek meg, Jézus testének, halálának árán. Ezen az áron tisztított meg, szentelt meg benneteket. – mondja Pál. Dicsőítsétek ti is Istent testetekben! Éljetek az Úrhoz méltó módon, Neki kedvesen, az Ő dicsőségére! Ámen.

Elhangzott 2015. szeptember 6-án

************************************************************************************

Igehirdetés 2015. 09. 13.

Lekció: Ezékiel 43, 1-12

Textus: Ezékiel 47, 1-12

1Azután visszavitt engem a templom bejáratához. Ott víz fakadt a templom küszöbe alól kelet felől, mert a templom keletre néz. A víz a templom déli oldala mellől, az oltártól délre folyt tovább. 2Azután kivitt engem az északi kapun át, és körülvitt kívül a keletre néző külső kapuhoz. A víz ott folydogált a kapu déli oldalánál. 3Azután ő kelet felé ment mérőzsinórral a kezében, lemért ezer könyököt, és átvezetett a vízen: a víz bokáig ért. 4Ismét lemért ezret, és átvezetett a vízen: a víz térdig ért. Újra lemért ezret, és átvezetett: a víz derékig ért. 5Amikor újabb ezret mért, már nem tudtam átkelni a patakon, mert annyira megnőtt a víz, hogy úszni kellett volna benne: a patakon nem lehetett átgázolni. 6Akkor ezt mondta nekem: Láttad-e emberfia? Majd visszavezetett engem a patak partján. 7Visszafelé menve láttam, hogy a patak partján innen is, túl is igen sok fa van. 8Ezt mondta nekem: Ez a víz a keleti vidék felé tart, a pusztán folyik keresztül, és a tengerbe ömlik, a sóssá vált tengerbe, és meggyógyul tőle a víz. 9Élni fog benne mindenféle élőlény, ami csak nyüzsög; és ahová csak eljut a patak, igen sok hal lesz. Eljut oda ez a víz, és meggyógyul. Élni fog benne minden, ahová csak eljut a patak.10Halászok állnak majd ott, és Éngeditől Én-Eglaimig hálók szárítóhelye lesz. Olyan sok hal lesz benne és annyiféle, mint a Nagy-tengerben. 11De a tócsák és pocsolyák nem gyógyulnak meg: sósak maradnak. 12A patak partján innen is, túl is mindenféle gyümölcsfa nő majd. Levelük nem hervad el, gyümölcsük nem fogy el: havonként új terem, mert a szentélyből folyik oda a víz. Gyümölcsük eledel, levelük pedig orvosság lesz.

Víz fakad…

A víz az épületek ellensége. Nagy károkat okoz, ha felülről érkezik, beázik egy tető vagy alulról, árvíz formájában fenyegeti az épületet. Emlékszünk, pár hete Budapestre 70-80 mm csapadék esett egyetlen óra alatt, és láthattuk a képeken, hogyan hömpölyög a víz, és tett tönkre vendéglátóhelyeket, pincehelyiségeket.

Ezékiel próféta látomásában másról van szó. Érdekes módon nem kívülről érkezik a víz, hanem belülről, a templom küszöbéből fakad és folyik tovább. Mit akar jelenteni ez a furcsa kép? Egy épület, vizet ont magából. Talán csőtörés történt?

Ahhoz, hogy megértsük ezt a bibliai szimbólumot, tudnunk kell, hogy Ezékiel a fogságban prófétált. Az első, salamoni templom elpusztult, mert a Babilóniai Birodalom terjeszkedése közben leigázta a kis államot, Izraelt, a fővárost feldúlták, a várfalak lerombolták, a templomot kifosztották és romba döntötték, a nép elöljáróit, szakembereit deportálták, csak a nincstelenek maradtak Jeruzsálemben. Ezékiel tehát több mint ezer km-re él honfitársaival a hazájától, tudva, hogy fővárosuk romokban, templomuk már nem áll. Milyen jövőképük lehetett az akkori zsidó embereknek?

Az Úristen magyarázatot ad a történtekre, ahogy a lekcióban hallottuk. Elhagytatok engem – mondja az Úr, ezért én is elhagytalak benneteket. Ellenség kezére adtalak titeket és engedtem, hogy lerombolják templomomat. De – itt következik Ezékiel csodás látomása – most újat kezdek veletek. Új templom épül a régi helyén – ígéri az Úr. Újra betöltöm dicsőségemmel és újra közöttetek lakom majd. Az új templomból élő víz folyamai ömlenek majd.

A víz visszatérő motívum a Szentírásban. Leggyakrabban az életet, áldást, gyógyulást jelképezi. Éden kertjében is folyó fakadt, ami négy ágra szakadva folyt tovább. Történelemórákon is megtanultuk, hogy az ókori civilizációk mindig a folyók mentén alakult ki. Gondoljunk Egyiptomra vagy Mezopotámiára. A Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Izraelben is létfontosságú volt a folyók megléte, mert roppant vízhiányos területek ezek. A folyók, patakok a száraz évszakban kiszáradnak, mert csak időszakos vízfolyások ezek. Jeruzsálemtől délre pedig kezdődik a kősivatag, ahol nem terem semmi.

Ezékiel látomásában éppen kelet felé és dél felé folyik a víz. A sivatagos, száraz terület felé, egészen a Holt-tengerig. A Holt-tenger a szárazság és a kipárolgás miatt folyamatosan veszít a területéből, a só koncentrációja pedig annyira megnőtt eközben, hogy alkalmatlan az életre. Ha véletlenül a Jordánból belesodródik egy hal, egy-két percen belül elpusztul. A templom küszöbéből ömlő víz a sós tengerbe érkezve meggyógyítja a vizet. Ami addig halált okozott, pusztulást, élettel telik meg, halak nyüzsögnek benne, a halászok tömegével fogják ki a halakat a partján. A sivatagban pedig a patak mentén gyümölcsfák nőnek, amik havonta hoznak termést. Mennyire örülnék egy ilyen gyümölcsfának a kertünkben! A fák levele orvosságul szolgál. Megkönnyíteni a dolgunkat, ha nem kellene a gyógyszertárban sok ezer forintot ott hagynunk, hanem a fák levelei meggyógyítanának minket.

Mit akar mondani az Ige? Az Isten templomából élet árad. Nem az épület a lényeges, hogy tornya legyen, vagy fehér falai, hanem, hogy az Úr jelenléte tölti-e be és az továbbcsordul-e. Egyszer valaki föltette azt a kérdést, hogy mi történne, ha a gyülekezet eltűnne a településről. Eltűnne az összes templom, hívő közösség. Hiányozna-e, feltűnne-e, ha nem lenne egyház? Vagy menne tovább az élet, mint addig?

Ha az Úr közöttünk van és munkálkodik, akkor hiányozna, mert az élő víz tűnne el. Az Isten áldása, a gyógyulás, az újrakezdés lehetősége.

Tegnap a kulcsi egészségnapon egy drogprevenciós beszélgetésen egy 18 hónapja tiszta férfi mesélt az életéről. Több, mint egy évtizeden keresztül használt valamilyen szert. Azért gyógyult meg, meg egy hívő közösségben, a ráckeresztúri otthonban elérte az Úristen gyógyító, szabadító érintése. Elérte az élő víz. Addig a halál lengte körül, ahogy minden szenvedélybeteg embert. Ma azonban már van jövője, élete.

Lehet, hogy úgy érezzük, sok jóra nem számíthatunk. A világ a vesztébe rohan. Tönkrement családokat látunk magunk körül vagy éppen megromlott kapcsolatokban élünk. Talán a betegség öli meg az életkedvünket. Romokat látunk magunk körül. Az Isten azonban jövőt tartogat a számunkra. Ami most rom és veszteség és kilátástalanság, egyszer véget ér, és új kezdődik. Mi, az Isten népe közvetíthetjük, vihetjük a világnak az örömhírt. Lehetünk az áldás hordozói.

Jézus azt mondta: Aki hisz énbennem, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.

A múlt héten arról szóltunk, hogy a testünk, mi magunk a Szentlélek templomai vagyunk. A templomból élő víz fakad, belőlünk is víz fakadhat, ami gyógyulást hozhat a világnak, környezetünknek, reményt a csüggedőknek, életet a halálba. Jézus maga volt a gyógyító, maga volt az élet. Aki hisz Őbenne, ezt adhatja tovább.

Magunkban azt gondolhatjuk: Kicsik vagyunk, kevesen vagyunk, gyöngék vagyunk, kicsiny a hitünk. Az Ige erre is válaszol. Mindez, ami most kicsinynek tűnik, elmélyülhet, gyarapodhat.

Hiszen a templom küszöbéből fakadó patak körülbelül 500 m-rel odébb bokáig ért. Ezékiel kísérője 500 m-re távolabb is megmérte a patak mélységét, ott már térdig ért a víz. 500 m-rel odébb már derékig. Körülbelül 2 km-re a templomtól pedig már olyan mély volt, hogy csak úszni lehetett volna benne. Pedig nincs beszámoló oldalfolyókról. Mitől duzzad akkor?

Ez az isteni erők természete. Éppen ellenkező az emberi törvényszerűségekkel. Mi általában nagy lángon és lelkesen belevágunk valamibe, a buzgóságunk egy idő után azonban apadni kezd és gyakran előfordul, hogy egy végül abbahagyjuk, amit oly nagy lendülettel elkezdtünk. Az isteni törvényszerűség azonban azt jelenti, hogy a kicsiny kezdet után jön a kiteljesedés. A sekély patakból mély folyó lesz. A kicsiny hit elmélyül és megerősödik.

Onnan látszódik, hogy valakit megragadott az Úr, hogy nem csökken a lelkesedése, kitart, sőt mélyül, érik, erősödik a hite, szolgálatkészsége.

Mélyül, szélesedik, duzzad az Isten folyója. Áldást hoz ránk és általunk.

Legyen ilyen a közösségünk, legyen a templomunk, az épületeink! Áradjon ki innen az Isten gazdagsága, jósága életet, gyógyulást hozó ereje! Ámen.

**************************************************************************************

Igehirdetés 2013.03.31 (Húsvét)

Lekció: Lukács 24, 1-12

Alapige: „Nincs itt, hanem feltámadt.” (Lukács 24, 6)

Kedves Testvérek, ünneplő Gyülekezet!

A mai húsvéti igehirdetés a „nincs” evangéliumáról fog szólni. Lehet, hogy ez első hallásra furcsának hat, mert az evangélium azt jelenti, hogy jó hír, örömüzenet. A „nincs” viszont valami hiányt jelez, amit pótolni kell, ami sokszor szomorúsággal és nehézséggel jár. Mégis  létezik isteni „nincs”, ami igazi örömüzenet a számunkra.

Az első ilyen „nincset” hadd érzékeltessem egy talán már ismert történettel, amely így szól: Egy lelkész egyszer húsvét reggelén fölment a szószékre, kezében egy madárkalitkával. A gyülekezet érdeklődve és kíváncsian figyelte. „Néhány nappal ezelőtt találkoztam egy fiúval az utcán, akinek a kezében ez a kalitka volt, benne három kis verébbel.” – mondta a lelkész, majd folytatta a történetet. „Mit csinálsz azzal a kalitkával? – kérdezte a lelkész, mire a fiú válaszolt: „Azt gondoltam, hogy hazamegyek és elszórakozom egy kicsit velük. Megszurkálom őket, majd kitépkedem a tollukat, összekötözöm a lábukat.” „Mit csinálsz velük, ha meguntad mindezt?” – kérdezte  a lelkész. „Hát mit csinálnék? Van az udvaron néhány macska, kidobom és azok majd megeszik őket.” „Mit kérsz ezekért a madarakért?”- kérdezte a lelkész. „Nincs azokra szüksége, hiszen értéktelenek, mihasznák. Semmire sem megy velük!” „Azért mégis, mit kérsz ezekért a madarakért?”  A fiú ránézett a férfira, aztán mondott egy összeget: 5000 forint.  „Megegyeztünk.”- mondta lelkész, és kifizette, megfogta a kalitkát, odébb sétált a parkban és kinyitotta az ajtaját, hogy kiengedje a madarakat. Az ördög és Jézus között hasonló beszélgetés zajlik le, hogyha húsvétra gondolunk. Az ördög csapdába ejtette az embereket, és amikor Jézus megáll előtte és megkérdezi: mit akarsz csinálni velük, akkor az ördög válasza: „Elszórakozom velük egy kicsit. Boldogtalanná teszem őket, hogy szenvedjenek. Elhitetem velük, hogy az legfontosabb, amire éppen abban a pillanatban vágynak és kívánnak, úgyhogy ezért majd házaspárok elválnak egymástól, hűtlenek lesznek, ezért szenvedélybetegek és függők lesznek, szenvedni fognak.” Jézus azt kérdezte: „Miután meguntad ezt, mit csinálsz velük?” „Mit csinálnék? Megölöm őket.” „Mit kérsz értük?” „Nincs neked, Jézus szükséged az emberekre. Értéktelenek, mihasznák, semmire sem mész velük.” „De mégis, mit kérsz értük?” Az ördög végignézett Jézuson, és így felelt: „Az életedet kérem. Minden csepp véredet és könnyedet kérem.” „Megegyeztünk!” – válaszolta Jézus. És meghalt.

„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, minthogy életét adja barátaiért.” Nincs nagyobb szeretet Jézus szereteténél. Ez az első „nincs”, ami jó hír a számunkra, az egész emberiség számára. „Ti a barátaim vagytok – mondja Jézus, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek.” Ő életét adta a barátaiért. Ez a nagypénteki „nincs” Jézus szeretetéről szól.

Egy másik következik ezután néhány nappal: húsvét reggelének az evangéliuma. Amikor az asszonyok, Magdalai Mária, Johanna, Jakab anyja kimennek a temetőbe a sírhoz, hogy a halott Jézusnak a testét megkenjék, tudják, hova tartanak, hiszen látták a Mestert meghalni. Ők ott voltak a keresztre feszítéskor, ők végignézték Jézus szenvedését, látták a temetést, ahogy levették a keresztről, ahogy Arimátiai József a saját sziklasírjába elhelyezte, gyolcsokba göngyölte a testet és és a sírt lezárták. Számukra ez a realitás. Halál, gyász, sírás és fájdalom. A gonoszság, az emberi irigység és hatalomféltés legyőz mindent. Olyan sokan élnek ma ebben a világban ezzel a tudattal. Azt mondva, hogy ez a realitás. Az emberi gonoszág, a hatalom, az erőszak és a pénz mindent legyőz. A halállal szemben tehetetlenek vagyunk, úgyhogy ne is foglalkozzunk vele, mintha nem is létezne! Ezt a sötét realitást írja felül annak a két fénylő ruhás férfinak a szava ott, húsvét reggelén, amikor azt mondják az asszonyoknak: „Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.” Üres a sír, nincs benne halott. Akit kerestek, az él. Éppen ezért a húsvét a legnagyobb örömüzenet az egész emberiség számára. Azt hirdeti, hogy nem a sötétség győz, nem a halálé,  a gonoszságé az utolsó szó. Jézus feltámadása reménységet ad mindnyájunk számára. Nincs a sírban. Feltámadt. Ez a húsvéti „nincs” jó híre. Ezzel eltűnik az asszonyok és a tanítványok gyásza, fájdalma, sírása és marad az öröm, a felszabadultság és a bizonyosság, hogy él. Nem csak az üres sír hordozza az örömhírt, mert az nem lenne elég. Még fontosabbak Jézus megjelenései. Amikor megjelenik az asszonyoknak, a tanítványoknak, Tamásnak, Péternek, a tizenegynek, ötszáz embernek. Azok a tanítványok, akik korábban nem hitték a feltámadást, nem várták, nem bíztak benne, megtapasztalhatták, hogy mégis igaz. A húsvét arra tanít minket, hogy amiben nem merünk hinni, amit nem merünk remélni, az is valóság, mert az Istennek vannak csodái. Húsvét a legnagyobb csoda. Ha feltámasztotta az Ő fiát, akkor Ő bármit képes megcselekedni, amit akar.

Nem tudom, hogy nekünk hol van szükség erre a reményre. A mi életünkben mi az , amit nehezen hiszünk, amit nehezen remélünk? A húsvéti csoda erőt és hitet adhat a hétköznapokban is. De nem csak ott. Jézus feltámadása csak a kezdet. Ő volt az első. Ahol van első, az azt jelenti, hogy lesz folytatás, lesznek mások is. Húsvétnak az örömhíre a saját életünk és saját halálunk szempontjából is nagyon lényeges. És ez lesz a harmadik „nincs”.

A Jelenések könyvében olvassuk, ahol a feltámadásról szól az ige: „Boldog és szent, kinek része van az első feltámadásban. Mert ezeken nincs hatalma a második halálnak”.

A legrosszabb, ami történhet velünk az nem az, hogy ez a földi életünk véget ér. A legrosszabb, ami történhet velünk, az a második halál, a kárhozat. A Szentírás nagyon egyértelműen tanít mennyről és pokolról. De azt is tanítja, hogy Jézus leszállt a poklokra, és visszajött onnan. Hogy övé minden hatalom. Nála vannak a halál és a pokol kulcsai  A hitvallásunkban is ezért mondjuk: Alászállt poklokra, de harmadnapon feltámadt a halottak közül. A húsvéti evangélium az, hogy nem történhet meg velünk a legrosszabb. Nem kell félnünk ettől a második haláltól, a kárhozattól. Húsvét azt hirdeti, hogy nekünk is részünk lesz a feltámadásban és nincs hatalma rajtunk a második halálnak.

Ez pedig gyökeresen megváltoztatja az élethez és halálhoz való viszonyunkat. Hadd mondjak erre egy példát. Kaposváron egy idős asszonyt temettem. Hívő lélek volt, és ezt tudta róla a családja, a fia is. Amikor ott álltunk a nyitott sírnál, odalépett hozzám a fia, ami szokatlan dolog, mert nem szoktak a hozzátartozók a liturgia közben odajönni a lelkészhez. Ő odalépett és odasúgta nekem, hogy énekeljük a 347. dicséretet: „nincs már szívem félelmére…”. Amíg ezt az asszony engedték le a koporsóban, addig énekeltük:

„Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére,

mert látom Jézus példájából, mi lehet a holtak porából.

Szűnjetek meg, kétségeim, változzatok félelmeim

reménységgé, örömökké, mert nem alszom el örökké.”

Micsoda húsvéti hit ez! „Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére.” Még a nyitott sírnál is reményt ad. Így meghalni könnyű, vagy könnyebb halál. Így temetni el valakit, így búcsúzni, azzal a tudattal, hogy aki elment, az vallhatta azt, hogy „nem alszom el örökké.” Mert lesz feltámadásom. Emlékszünk, hogyan mentek az asszonyok oda Jézus sírjához? Reménytelenül. Sokan járnak most is a temetőbe, emlékezni a halottaikra. Azzal a tudattal kimenni, hogy ott nyugszik a föld alatt és ez az életének a vége, a végállomása, borzasztó dolog. Szörnyű így kimenni temetőbe, szörnyű így a saját halálunkra gondolni. Azzal a húsvéti hittel azonban, hogy nincs ott az, akit szeretek, csak a teste, sokkal vigasztalóbb. Némelyik fejfára ki is van írva: csak a teste. Hol van a lelke? Istennél. És hisszük, hogy mennyei teste is lesz, fel fog támadni az, akit szerettünk és mi magunk is.

„Aki hisz Jézusban, ha meghal is él.”- mondja János evangéliuma. Nincs hatalma rajtunk a második halálnak, nincs okunk a félelemre.

Az utolsó „nincs”, amiről szeretnék beszélni az úrvacsorára készülve, amire jó, ha emlékeztetjük magunkat, minden alkalommal, amikor a kegyelem asztalához jövünk: Jézus halála és a feltámadása nem csak a haláltól szabadít meg minket, hanem minden elkövetett bűnünktől. Egyikőnk sem mondhatja azt, hogy egész életét tökéletesen élte az Isten szent és igaz törvényéhez mérten, sohasem vétkezve.

Pál apostol, azt tanítja hogy „nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Aki hisz benne, aki látja az életét, a bűneit és bocsánatot kér az, tudja, hogy bűnbocsánatot kap. Nem kell félnie az ítélettől Hitvallásunkban együtt mondjuk: Jézus eljön ítélni élőket és holtakat. Ez az utolsó napról szól és sokan remegve gondolnak erre. Nem kell félnünk az ítélettől, mert nincs kárhoztató ítélet ellenünk, ha Jézusban Krisztusban vagyunk!

Ha van élő hitünk az élő Úrban, ez biztonságot ad nekünk. A „nincs evangéliumával”, a feltámadás örömhírével menjünk tovább erről az istentiszteletről, követve, hirdetve a feltámadott, élő Urat, hogy mi is élő közösségben lehessünk vele és mások is meghallhassák a róla szóló örömhírt. Így legyen. Ámen.

Elhangzott: 2013. március 31-én

*******************************************************************************

Barabbás (2013. március 29)

Lekció: Mt 27, 15-16

Alapige: 2Kor 5, 15

Krisztus azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.

A gyilkosok büntetést érdemelnek. Aki kioltja egy másik ember életét, ítéletre számíthat. A „szemet szemért, életet életért” elv alapján az ókorban a gyilkosokat kivégezték, ahogy teszik ezt ma is az USA több államában. A bűnös nem maradhat büntetlenül és nem csak azért, mert anarchia uralkodna ellenkező esetben, hanem az emberek veleszületett igazságérzete miatt is. Az egyén és a társadalom is igazságszolgáltatást követel. Főleg, ha saját hozzátartozónkról vagy gyermekünkről van szó.

Egy megrázó film készült a 90-es években ebben a témában. A főszereplő fiatalember egy társával együtt brutálisan meggyilkolt két huszonévest. Erőszak, hidegvér, kegyetlenség: a legjellemzőbb szavak a tettükre. Amikor az elkövetőt elfogják és elítélik, a börtönből levelet ír egy szerzetes nővérnek, és a látogatását kéri. A nővér habozás és ellentétes érzések között ugyan, de elfogadja a hívást és rendszeresen látogatni kezdi a halálra ítélt férfit. Az áldozatok szülei azonban fölháborodnak és a szemére vetik: Miért egy gyilkost vigasztal és támogat? Miért a bűnös mellé áll? Miért nem a meggyilkoltak szüleit látogatja inkább? Közben a férfi kegyelmi kérvényét elutasítják és a film végén a gyilkost kivégzik. Igazságos – mondhatjuk. A bűnös elnyerte büntetését. Még akkor is, ha esetleg megbánta tettét.

Az evangéliumok egy másik gyilkosról beszélnek. Máté csak annyit árul el róla, hogy nevezetes fogoly volt, de Lukács pontosabban tudósít minket: ez a fogoly lázadásért és gyilkosságért volt börtönben. Barabbás abban a korban nem sok könyürületre számíthatott. Tudta, hogy a büntetést, a kivégzést nem kerülheti el.

Barabbásnak egyes régi kéziratok szerint volt egy másik neve is: Jézus. Nekünk ma furcsának tűnik, de abban a korban a Jézus név olyan gyakori volt, mint a László, István vagy Gábor. Két ember áll Pilátus és a tömeg előtt: Jézus, a Barabbás (az atya fia), és Jézus, a Messiás, a Krisztus. Ugyanaz a név, de két élet. Az egyik bűnös, a másik igaz. Az egyik gyilkos, a másik ártatlan. Kit engedjenek szabadon? Egyértelmű. Az igazságosság alapján az ártatlannak kell szabadulnia. A bűnösre büntetés vár. Itt mégis az ellenkezője történik. A bűnös kap kegyelmet, az Igaz pedig büntetést. Barabbás szabad ember, bármit tett, nem számít többé. Nem ítélik el. Jézus, a Krisztus – halálraítélt. Bár semmi rosszat nem tett, a kereszt várja.

Mit érezhetett Barabbás? Hogyan élhette tovább az életét? Mennyire befolyásolhatta az a tudat, hogy helyette halt meg valaki? Ő érdemelte volna a keresztet, de az ártatlant ítélték el. Milyen lehetett nap mint nap azzal a tudattal fölkelni, hogy azért élek, mert másvalaki meghalt? Nyomasztotta vajon? Örült neki? Megjavult vagy folytatta tovább bűnös életét?

Mi mit éreznénk Barabbás helyében? Hogyan hatna ránk, hogy a halál küszöbén állva megmenekültünk, kegyelmet kaptunk egy másik ember élete árán? Megváltoznánk ettől?

Barabbás  története a mi történetünk. Velünk ugyanaz történik, mint vele. Ha az Isten igazságosan bánna velünk, büntetést érdemelnénk. Nem vagyunk jó és igaz emberek. Egyikőnk sem állíthatja, hogy az életének minden napját az Isten és embertársai iránti szeretetben élte. Senki sem gondolhatja magáról, hogy az Isten minden törvényét mindig megtartotta, még gondolatban sem kívánt soha senkinek rosszat, irigy és haragos sem volt, szava sem bántottak senkit és nem mulasztott el semmit. Magyarország több millió gyilkos országa. Csak éppen a népünk nem más gyerekeit öli meg, mint a filmben, hanem a sajátját, még születése előtt. Nincs egyik anyának sem a homlokára írva, mégis rengetegen hordozzák ezt a sebet és bűntudatot egy életen át. A 10-12 hetes magzatnak már minden testrésze, szerve kifejlődött, fölismerhető ember alakja van. Nem csak anyák részesek ebben, a felelősség ugyanannyira, vagy sokkal inkább az apáké is.

Ölni tudunk a saját testünkön belül, vagy ölni kívül. Például a szavainkkal, amivel megsebzünk másokat, szíven döfjük és lassan ható méregként fecskendezzük azokba, akik a közelünkben élnek.

Megöljük magunkban a hitet a kétségekkel, kérdésekkel, aggodalommal. Sokan megölik a hitet a gyermekeikben. Megöljük, kioltjuk az Isten Lelkét magunkban.

Mi vagyunk Barabbás. Az Isten szent, tökéletes mércéjével mérve bűnösök vagyunk. Nekünk nem Pilátus előtt kell állnunk ítéletre várva, hanem a Mindenható, Teremtő Úristen színe előtt. A másik oldalon azonban ott áll Jézus, a Krisztus. Ő hal meg helyettünk. Mi megmenekülünk, szabadságot kapunk. A Mindenható nem minket büntet, hanem a saját Fiát. Mi kegyelmet kapunk, bármit is tettünk, bárhogyan és bárhol is gyilkoltunk, vétkeztünk korábban.

Ezért jött Jézus, a Krisztus erre a földre: hogy Szabadító legyen. Ezért lett ember, ezért állt Pilátus előtt, ezért szenvedett, ezért hagyta, hogy megfeszítsék. Azért, hogy mi, mint Barabbás szabadok legyünk.

Hogyan élünk tovább? Tudva, hogy nagypénteken Jézus miattam és helyettem halt meg? Ő kapta, amit én érdemeltem volna. Keresztyén emberként minden nap úgy kelhetünk föl, hogy nem kell félnünk az Isten büntetésétől, nem kell félnünk a haláltól, a pokoltól. Jézus átvette tőlünk ennek a terhét és szenvedését. Én szabad vagyok.

Egy válasz lehetséges erre: Köszönöm, Uram! Neked adom az életet, amit Tőled kaptam! Érted élek, Téged szolgállak, mert megmentettél!

Nem Barabbás, a bűnös vagyok többé, hanem új ember, Krisztushoz hasonló, az Ő követője.

Hiszen ő azért halt meg, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Úgy legyen. Ámen.

Elhangzott: Rácalmáson és Kulcson 2013. március 29-én

***************************************************

Keresztelési igehirdetés (2013. március 24.)

Jézus tanítványaihoz lépett, és így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

(Máté 28, 18-20)

Kedves Szülők és Keresztszülők! Kedves Család!

Leginkább a születés és a halál pillanatában érezzük, hogy milyen kevéssé tudjuk befolyásolni saját életünket. A születés: életet adni és életre jönni – csoda. Olyan csoda, amely fölött nincs hatalmunk. Sokan vannak, akik vágynak rá, és mégsem lehetnek részesei. Csoda, mert életet adni kockázat az anyának és a gyermeknek egyaránt, és mégis épen és egészségesen jutunk túl rajta, ahogy most is egy gyönyörű csecsemőt hoztatok el templomba. A megszületés csoda, mert nincs hatalmunk fölötte: ajándékba kapjuk. Attól, akié minden hatalom. A gyermek nem csak a szülők gyermeke, a nagyszülők unokája, hanem a Mindenható Úré. A keresztség ezt fejezi ki. A gyermek keresztyén lesz, ami azt jelenti: Krisztushoz tartozó. Keresztyénnek lenni azt jelenti: ahhoz az Úrhoz tartozom, akinek minden hatalom a kezébe adatott mennyen és földön. Nincs nagyobb védelem és biztonság ennél. Minden szülő félti a gyermekét a bajoktól, betegségektől, fájdalomtól. Biztosan ti is gondolkoztok azon: Vajon mi lesz belőle, ha felnő? Vajon boldog ember lesz-e? Ti, mint ennek a kislánynak a családja, mit tudtok tenni érte? Van, amire nem tudjuk a választ, és van,  ami nem a mi hatalmunkban áll. Nem tudjuk mindentől megvédeni, mindig mellette lenni, helyette jó döntéseket hozni. A ti gyermeketek és mégis el kell engednetek, nem csak akkor, amikor tipegni kezd és már nem fogja a kezeteket, nem csak akkor, amikor óvodába, iskolába megy, amikor kamaszodni kezd. El kell engednetek minden nap és egy hatalmasabb Úr kezébe tenni. Aki ott is vigyázni tud rá, ahová ti nem mehettek vele, aki ott is segíti majd, ahol ti tehetetlenek lennétek, aki akkor is kíséri őt, amikor ti már nem lesztek. „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” – mondja Jézus.

Ez a kislány megkeresztelt, keresztyén emberként egy szűkebb és egy nagyobb családhoz tartozik majd. Hozzátok és Jézus nagy családjához, az egyházhoz, a gyülekezethez. Jézushoz tartozni nagyszerű dolog. Egyrészt, mert számtalan testvérem van, akikkel ugyanazt az Urat követjük, másrészt, mert nem csak a földi létre vonatkozik ez a kapcsolat. Minden hatalom az övé mennyen és földön. Mi is az övéi vagyunk, nem csak a földön, hanem a mennyben is. Jézusnak van hatalma a születés csodáját megadni nekünk ebben a világban, és van hatalma mennyei, örökkévaló élettel megajándékozni.

Minden édesanya és édesapa izgatottan várja, hogy gyermekét az első alkalommal megpillantsa. A modern technika segítségével már egy öt hetes magzat is láthatóvá válik. Mégsem a szülők, vagy az orvos az, aki legelőször megpillantja a gyermeket. A Mindenható Úr lát minket kezdetektől fogva. „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Alaktalan testemet már látták szemeid.” – mondja egy zsoltár. Az első ultrahang felvétel előtt az Úr már lát minket, látta ezt a kislányt is és látja azt is, amit mi még nem: hogy mi lesz, mi lehet belőle. Az, hogy idehoztátok ma őt, azt jelenti, hogy az Istennek terve van vele. Amikor ennek a gyermeknek még nincs beleszólása, akarata, befolyása arra, hogy mi történik vele, a  Szentháromság Isten már keresi és befogadja őt.

Legyen áldás az életén! Segítse őt az Úr, hogy annak a Jézusnak a követője legyen, akinek semmi sem lehetetlen, aki mindent megtehet és akié minden hatalom. Úgy legyen. Ámen.

Elhangzott: Rácalmáson, 2013. március 24-én

*******************************************

A négyezer ember megvendégelése

Mt 15, 29-38

 29Jézus azután eltávozott onnan, elment a Galileai tenger mellé, felment a hegyre, és ott leült. 30Nagy sokaság ment hozzá, és bénákat, nyomorékokat, vakokat, némákat és sok más beteget vittek magukkal. Ezeket Jézus lába elé tették, és ő meggyógyította őket. 31A sokaság pedig csodálkozott, amikor látta, hogy a némák beszélnek, a nyomorékok épek lesznek, a bénák járnak, a vakok pedig látnak, és dicsőítette Izráel Istenét. 32Jézus ekkor odahívta tanítványait, és így szólt: „Szánakozom a sokaságon, mert már három napja velem vannak, és nincs mit enniük; éhesen pedig nem akarom őket elbocsátani, nehogy kidőljenek az úton.” 33Tanítványai így válaszoltak: „Honnan volna itt a pusztában annyi kenyerünk, hogy jóllakassunk ekkora sokaságot?” 34Jézus megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” Ők így feleltek: „Hét, és egy kevés halunk.” 35Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre, 36azután vette a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. 37Mindnyájan ettek, és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét tele kosárral. 38Négyezer férfi volt, aki evett, az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva. 39Ezek után elbocsátotta a sokaságot, beszállt a hajóba, és lement Magadán vidékére.

 

Képzeljük el, hogy minket bíznak meg egy több napos rendezvény megszervezésével. A résztvevők száma az ötezret is elérheti, nekünk pedig gondoskodnunk kell többek között az emberek élelmezéséről. Szabad kezet kapunk, hiszen főszervezők vagyunk, de egy kikötéssel számolnunk kell. Az egész szervezésre, az élelem beszerzésére és kiosztására egy maximum két óra áll rendelkezésünkre. Valószínűleg megdöbbennénk, és azt mondanánk, hogy ez lehetetlen. Hasonlóan érezhették magukat Jézus tanítványai is. Honnan vegyünk annyi kenyeret, hogy jóllakassunk ekkora sokaságot? Mintha azt mondanák: Mester, lehetetlen, amit kérsz! Pedig nem először kerültek ilyen helyzetbe. Pár napppal, talán pár héttel ezelőtt láthatták, amint Jézus több, mint ötezer embert lakat jól. Öt kenyérből és két halból. Most hasonló helyzetben vannak a tanítványok, csak itt több, mint négyezren vannak jelen. Ezen a ponton a bibliakutatók egy része felkiált: Hiszen ez itt ismétlés! Máté evangélista ugyanazt a történetet mondja el kétszer! Bizonyára az egyik tanítvány így, a másik úgy emlékezett, és tiszteletből mindkét verziót lejegyezte a szentíró. Nekünk azonban nem kell ilyen bizalmatlannak lennünk a Szentírással szemben. Nincsenek fölösleges történetek, véletlen ismétlések. A négyezer megvendégelésének is üzenete van számunkra, amiből sokat tanulhatunk.

Ha önmagában is olvassuk ezt a részt, feltűnő, hogy Jézus miként gondoskodik a körülötte levőkről. A betegeket, bénákat, nyomorékokat, vakokat meggyógyítja. Jézus figyelmes, mert észreveszi a másik ember nyomorát, betegségét, éhségét. Nem siklik át nagyvonalúan a kérdés fölött. Nem mondja, hogy elég a lelkit táplálni, a többivel fölösleges törődni. Jézus a teljes emberrel foglalkozik, nem csak a lelki, hanem a testi szükségletekkel is. Mert tudja, hogy nem mellékes dolog az, ha valaki beteg, fájdalmai vannak, vagy akár éhes. Tudja, mert Ő is ebben az emberi testben élt. Éppen ezért figyel ránk, és gondoskodik, a mindennapi kenyérről, az anyagiakról is.

Nekünk, Jézus követőinek ugyanezzel az érzékenységgel kellene élnünk: a másik ember iránti jézusi figyelemmel. Nyitott szemmel járni, meglátni a másik fájdalmát, szükségét, észrevenni a szenvedést. Annál is inkább törekednünk kell erre, mert Jézus a tanítványait „felhasználva” tesz csodát, amikor több ezer embert megetet. Azt olvassuk: a kenyeret megtörte, a tanítványoknak adtam, a tanítványok pedig a sokaságnak. Tanítványain keresztül tesz csodát. Rajtuk keresztül gondoskodik. Pedig megtehette volna, hogy mint egy bűvész, mindenkinek a kezébe teremti az ételt, vagy akár angyaloknak is parancsot adhatott volna, hogy osszák szét a kenyereket. Ő azonban tanítványai kezébe adja a kenyeret. Nem csak akkor, hanem ma is. A mi kezünkbe adja.

Németországban a második világháború alatt bombatalálat ért egy templomot. Az épületben nagy kár keletkezett, és megsérült a templomban álló egészalakos Krisztus szobor is. Darabjaira törött. Amikor a háború után helyreállították a berendezést, a szobor darabjait is összeillesztették, és felállították. A karjai azonban megsemmisültek. A szobor talapzatára ezért ezt írták: „Nekem már csak a te karjaid maradtak.” Jézus Krisztus a mi karjainkat szeretné használni, kinyújtani mások felé. A mi kezeinket kéri, hogy adni tudjon. Nem azért, mert egyébként képtelen lenne, hanem mert így látja jónak. Be akar vonni minket is.

Lehet, hogy valaki azt mondja erre: Az én kezem üres! Nincs mit másoknak adnom! Vagy olyan kevés, amit adhatnék. Egyszerűen, mert gyönge a kezem, mert megöregedtem. Vagy mert ügyetlen, hiszen túl fiatal vagyok. Vagy én magam is segítségre szorulok, hogyan adhatnék akkor másoknak!? A tanítványok is így érezhették magukat. Szinte látjuk magunk előtt, amint széttárják a kezüket és azt mondják: Honnan volna annyi kenyerünk, hogy jóllakassunk ekkora sokaságot. Hét kenyér hogyan lenne elég?

Az a csodáltos, hogy Jézus nem azt nézi, hogy mennyi az, ami nálunk van, sok vagy kevés. Azt nézi, hogy odaadjuk-e. Azt figyeli, hogy azt a keveset, amink van, oda tudjuk-e teljesen adni Neki. Ha igen, ha le tudunk mondani róla, akkor Jézus megsokszorozza. A tanítványoknak ez lemondást jelentett. Valószínűleg az a pár kenyér és kevés hal a saját vacsorájukat jelentette. A sajátjukat adták oda, ajánlották föl több ezer embernek. Amit nem adunk oda, azzal Jézus nem tud csodát tenni. De amit oda tudunk szánni, azon áldás lesz! Hét halból miután mindenki jóllakott, hét tele kosár maradék. A szinte semmiből, a kevésből bőséges áldás lett. Mert az a kevés Jézus kezébe került.

Itt szeretném elmondani, hogy miért fontos az, hogy az ötezer és a négyezer ember megvendégeléséről szóló beszámolót is olvashatjuk. Ha összehasonlítjuk a két történetet, azt vesszük észre, hogy az öt kenyérből tizenkét kosár maradékot szedtek össze, a hét kenyérből viszont csak hét kosárral. Nem a több halból lett több maradék, hanem éppen fordítva. Mert az isteni logika máshogy működik, mint a miénk. A kevesebből lett több. Talán azért, mert ahol beszűkülnek az ember lehetőségei, ott kezdődik az Isten munkája. Ahol már van, oda nem kell sok segítség. Egy majdnem kész házhoz vihetünk jószándékkal munkásokat és rengeteg építőanyagot. A tulajdonos azt fogja mondani, köszönöm, már nincs rá szükségem, hiszen kevés hiányzik a befejezésnek. Ha emberi szempontból mindenünk megvan, az Istennek nincs tere az életünkben. Akinek mindene megvan, annak nincs szüksége az Úrra.

Ez tapasztalható például Nyugat-Európában, ahol hiába állnak a szépséges középkori katedrálisok, és ódon kis kápolnák, üresek vagy csak néhányan ülnek a padokban. Az emberek jólétben, biztonságban és Isten nélkül élnek. Ukrajnában, Kárpátalján azonban, ahol az elmaradottság szemmel látható, ahol a férfiak hónapokat töltenek távol a családjuktól, hogy külföldön dolgozva egy kis keresethez jussanak, tele vannak a templomok. Amikor ott jártam öt évvel ezelőtt, a kis falu templomának karzatai is tele voltak emberekkel. A bibliaórákat presbiterek tartották, a gyerekek kivétel nélkül vasárnapi iskolába jártak. Szükségben voltak, és az Úristenhez kiáltottak. Az ember lehetetlenségénél kezdődnek az Isten lehetőségei.

Ha kicsinységünket érezzük, ha nincs mit adnunk, nincs mivel szolgálnunk, vagy olyan kevésnek tartjuk, kevésnek az erőnket, a hitünket, anyagi lehetőségeinket, ne féljünk az Úrnak odaadni: Neked adom, tégy vele, amit jónak látsz! Meglátjuk majd, hogy az a kevés, amit adni tudunk, megsokszorozódik.

Igaz ez az úrvacsorára is. Sokszor félreértjük a bibliai igét: aki méltatlanul eszik, ítéletet eszik. Lehet, hogy valakit az tart vissza az úrvacsorától, hogy azt gondolja: „Én kevés vagyok hozzá. Bűnöm, hiányosságom oly sok, az érdemem pedig olyan kevés.” Az Úristen azonban nem úgy gondolkodik, hogy a méltókat megjutalmazza, a méltatlanokat pedig elveti. Mert ugyan ki méltó? Ki mondhatja magáról, hogy méltón jövök az Úr asztalához, méltó vagyok arra, hogy Jézus meghaljon értem?

Ismerjük a farizeusról és a vámszedőről szóló példázatot. A farizeus méltónak gondolta magát, úgy hitte, neki sok mindene van, amire büszke lehet: erős hite, sok adománya. A vámszedő csak a méltatlanságát érezte. Keveset, inkább semmit sem tudott fölmutatni. Jézus mégis őrá mondja, hogy megigazulva ment haza. Ő kapta az áldást, a méltatlan, a bűnös. De éppen azért, mert azt a keveset, amije volt, azt a rövid, szívből jövő imádságot, a bűnbánatát Istennek ajánlotta.

Jézus kéri a kezünket, a szolgálatunkat, kéri azt, amink van. Szeretné megáldani, megsokszorozni. Segítsen minket Urunk, hogy tudjunk, merjünk adni, még ha méltatlannak, alkalmatlannak is érezzük magunkat, hogy megláthassuk a csodát. Ámen.

Elhangzott 2011 augusztusában

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s